Fagzal blogja

Irány a Bryce Canyon, ami elvileg nincs is olyan messze. Sokan azt mondják, a Bryce szebb, mint a Grand Canyon, de én nem tartom akkora was ist das -nak, így a terv az, hogy csak "beugrunk", éppen csak "ránézünk", és már megyünk is tovább. Végül aztán minden másképpen lesz: csomó időt eltöltünk itt, végigmegyünk az egész útvonalon, ami oda-vissza 2 óra vezetés megállás nélkül is (és mi persze bőven megállunk).

Bryce Canyon - közveszélyes színek

Bryce - sledge hammer

Ha szemből süt a nap... :)

Bryce - madártávlatból

Antilop-félék szarvas alkatúúúúak...

Prérikutya

Van egy kis booklet-ünk, ami tárgyalja a park faunáját. Először valami szarvasfélébe futunk bele (ez valami antilop, mintkésőbb kiderül), majd prérikutyákat kezdünk el keresni (a prospektus szerint "easy to find", de ez nekünk nem tűnik fel). Elméleteket gyártunk, hogy hol lehetnek, néha megállunk és bóklászunk a pusztában. Végül megtaláljuk a területüket, egész közel a park bejáratához, pár méterre visitor centertől: ezer kis "túrás", egyértelműen prérikutya lelőhely . Egyet meg is lesünk, de nem akarunk nagyon közel menni, nehogy elriasszuk. Kukucskál a fű közül, mi pedig örülünk, hogy megvannak! Ezért jöttünk Amerikába


Az időjárás egyébként hektikus: nincs hideg, de egyszer például elkezd szállingózni a hó, pont akkor, amikor lemegyünk az egyik kanyonba. (A rózsaszín-vörös kövek között a fehér takaró nem is néz ki rosszul...) Fúj a szél, de ezerrel süt a nap - máskor esik. Mindent összevetve többnyire fázunk

A szokásos Visitor Center látogatás, majd némi kajálás után tovább indulunk. Út közben megállapítjuk, hogy bizony ez az egész környék igen meggyőző... Utah bármelyik részét szívesen nyilvánítaná nemzeti parkká Európa bármely országa

A Bryce-canyonból kifelé

Bryce környék

Megszállunk Cedar City-ben, a mi igazság szerint kisebbnek tűnik, mint amekkorára számítottunk. Értjük már, miért jár itt mindenki pick-up-pal: az utak mellett a föl -és lehajtók szürnyűek, EKKORA lyuk van mindenhol, csigalassúsággal próbálok meg átmenni rajtuk, néha még így is leér az autó alja. Rájövünk, hogy unjuk nagyon már a nemzeti parkokat: szocializálódási igényünk lesz. Elindulunk az orrunk után, be a városba - inni.

Érdekes módon nem találunk kocsmát. Megkérdezzük egy benzinkútnál, ahol zavarban vannak (Úr Isten, milyen hely ez??), de végül javasolnak egy "klubot", amit meg is találunk. Itt kezd abszurddá válni a helyzet: azt mondják, akkor ihatunk, ha tagok vagyunk. Micsodamicsoda? A "membership" négy dollár, a hely tök üres... Mindegy, felidegesítjük magunkat, kifizetjük, aztán iszunk a Corona-t, miközben pang a hanulat. Biliárdozunk negyeddollárosokért. Idővel érkeznek a helyiek. Beszélgetést kezdeményezünk. Barátságos, vicces srácok, bár azt hiszik, hogy mi Magyarországon az út bal oldalán vezetünk... Mindegy, jó fejek, ők szidják Amerikát, mi szidjuk Európát.

Átmegyünk egy másik helyre, ahol hatalmas "pole dance" felirat hirdeti, hogy valami történik. Pole dance az nincs... A csapos csaj úgy be van nyomva, hogy alig értjük, amit mond. Mindazonáltal azt felfogjuk, hogy Utah-ban csak "tagoknak" lehet hard liquor-t (gy.k. "feles") eladni, ún. zárt körű klubbokban. Mondja nincs kivétel, ha inni akarunk, menjünk 1 sörözőbe, ahol csak sör van (meglepő), mert azt lehet "csak úgy" is inni.

Átmegyünk "a" sörözőbe, ahol igen nagy élet zajlik. "Merl-B" a hyel neve. Kiderül, hogy Merl-B egy öreg cowboy, fehér öltönyben, kalapban, fényesített marhabőr csizmában. Ránézésre valószínűleg már meghalt pár éve, csak még senki sem mondta meg neki. Élő zene megy, a lányok rondák, de azért rázzák. Iszogatunk szolídan, fagyoskodunk kicsit, aztán autó, motel. Holnap már Vegas felé...

A mai nap...

Az arányok miatt...

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b189

04.22 Viva Las Vegas?

Erre jártunk...

Reggel irány Vegas. Nem szórakozunk: a 15-ösön úgy 170 mérföld, meg sem állunk. Az út átvezet Utah-ból Arizónába, majd onnan Nevadába. A táj persze nem kicsit változik: a vége már igazi sivatag, az idő is jóra fordul, bár az előrejelzés szerint meleg azért nem lesz.

Jó kis lakosztályt foglaltunk a Luxor új szárnyában még Magyarországról, jó sokért, ezért már kezdettől az volt a terv, hogy Vegas-t "kiaknázzuk", vagyis annyit leszünk ott, amennyit csak bírunk :) Reggel még indulás előtt ránézek a foglalásra, az árakra: érdekes, de most olcsóbb, mint
amikor foglaltuk... Mikor megérkezünk persze a régi árat mondja a recepciós. Szóvá tesszük a dolgot. Ja, persze, akkor megkapjuk olcsóbban - még valami plusz kedvezményt is kapunk. Hiába, ez Amerika... ha szólsz, neked van igazad.

The Strip

Elfoglaljuk a szobánkat, megszemléljük a kilátást, ami egész jó, mert a Strip-re néz - bár persze majd éjjel lesz igazán fasza, mikor már égnek a fények. Pihenünk, kajálunk (szokásos gigahamburget a Forum Shops-ban), mászkálunk egy kicsit. Sajnos kifogtuk azt az egy napot a hónapban, amikor itt hideg van - a szél fúj, mint akinek muszáj.

De folytassuk azzal, hogy miért készítettünk összesen egy kép itt, és hogy miért álapítottuk meg: ez a híres-hírhedt város úgy szar, ahogy van!

Kezdjük valahol ott, hogy a Luxorban, ami azért nem egy névtelen vacak, tíz perc, mire az ember átjut a parkolóból a checkin-hez, a kurva nagy pakkjaival. Sorban áll, mint a birka legalább negyed órát, onnan jó öt perc, mire a szobájához ér - már persze ha közben egyszer sem téved el. Luxus hotel? Inkább szemfényvesztés. Sőt: ez az első hely, ahol az Internet is pénzbe kerül, nincs benne a szoba árában. Itt! Fel is idegesítem magam, NEM VESZEK SEMMIT :), nem kell.

Minden műanyag. Nem arra gondolok, hogy a márvány is műanyag meg úgy egyáltalán minden - bár az - , hanem az egész érzésre. Régebben ez a város arról szólt, hogy minden szép és fasza, gyere ide, kapcs csomó mindent ingyen, olcsón, show és fény és szórakozás, a pénzt meg majd úgyis otthagyod a kaszinókban. (Lásd például a Casino című filmet.)
Mára ez megváltozott: a média óriásai rájöttek, hogy ide ma már leginkább barátokkal, a családdal jön az ember - tipikusan hétvégén, tipikusan Kaliforniából. A gyerekek is szórakozni akarnak, enni mindenkinek kell - miért legyen olcsó bármi? És persze sok kicsi sokra megy: az Amerikai középosztály jóval több pénzt tud a kasszába apránként bedobálni, mint egy-két "nagy hal". Ígyhát Vegas elkurvult: nagyobb és gazdagabb, mint valaha, de közben teljesen kiüresedett - úgy lett olcsó, hogy drága, ha tetszenek érteni.

Azt gondoltam, Ingrid majd megőrül a városért, főleg ugye a gigakaszinók miatt. Ő is arra jutott azonban, amire én: ez egy nagyüzem, arctalan emberekkel. Nehéz a csomagod, nem akarod átcipelni a fél kaszinón? Majd jön helyetted más, nem kötelező ide jönni. Sorban állsz? Ez van, menj
máshova, ha nem tetszik, tíz másik áll mögötted. Drága a kaja? Így jártál! Ésatöbbi. Mikor ide belépsz, tehénné válsz: olyan tehénné, amelyik maga hozza a füvet amit legel, megfeji magát, majd sorban áll, hogy a farmernek leadja a tejet. Mindeközben mosolyog, hogy milyen jó neki. Mert ez meg a másik: az embertől elvárják, hogy érezze jól magát. Nem tetszik Vegas? Hülye vagy?? Csak veled lehet a probléma. Csomó fény, show-k, lányok, kaszinó, pia, tutijó, mi? Hát nem, nem tutijó: ócska az egész. Átlagigényteleneknek való, kifinomultságtól mentes, sémákban gondolkodó egységszórakoztatás. Nem más, mint egy kommunista majális, esküszöm.

Voltunk egy show-n. Tipikus topless biszbasz, zene, tánc, csajok. Hú ez milyen jó lesz - mondták. Hú ez milyen szexi lesz! Hát nem. Inkább mint valami Sat1-es ál-dugós film, ahol a váza takarja a -
megjátszott - szexjelenetet. Csinos csajok jó, bár nem abszolút meggyőző tánctudással. Hát nem azért, de Budapesten egy Trafó vagy MU előadás végtelenszer izgalmasabb, erotikusabb, provokatívabb, látványosabb és művészibb tud lenni. Igen ám, csak a Trafóba nem az egységsugarú kaliforniai pár megy, ahol a feleség fejbevágja az urát, ha túlságosan tetszik neki egy táncos... Olyan az egész, mint Hollywood. Vagy... mint a demokrácia: egyszerű, igénytelen embereknek készül, akiknek élmény, ha a színpadon két fehérneműs csaj párnával püföli egymást. Hát mit mondjak... GET A LIFE!

Ezért nem készültek hát képek Vegas-ról. Nagy, szép, látványos - de üres. Annyire üres, hogy szinte kiszívja az ember életerejét - még mielőtt játszana (és vesztene) a kaszinóban.

Gyász!

Ha valakit mégis érdekelne, egy két régebbi kép itt!

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b208

Egy érdekes dolog azért mindenképpen történt velünk. Úgy alakult, hogy ilyen jóarcú rábeszélő-emberek leállítottak minket a Luxorban, és ostoba módon mi megálltunk nekik. A sztori a következő: építenek egy új szállodát vagy mit, menjünk el, nézzük meg - cserébe kapunk egy ingyen jegyet valami show-ra, meg kaját, meg pénzt amit eljátszhatunk a kaszinóban.

Gyanús volt a dolog, de hát... hagytuk magunkat bepalizni. Akkora baj csak nem lehet, ugye? Mégiscsak "hivatalos" az akció, kitűzőkkel, számítógépekkel, információs pulttal...

Másnap dél körül összeterelnek minket, és felültettek egy buszra. Az első meglepetés az, hogy a térkép, amin a helyet mutatták, (direkt) meglehetősen rossz léptékkel készült: a helyig vagy 20 percet buszozunk. Itt aztán kiderül, hogy mi is a téma: TimeShare. Tetszik ezt ismerni? Azt hiszem "üdülési jog"-nak hívják nálunk: az ember tkp. tulajdonrészt vásárol egy ingatlanban, ahol aztán nyaralhat, vagy ha akarja, elcseréli a jogot valakivel - mindezt relative olcsón. Vegas ráadásul nem rossz cserealap. Adnak mellénk egy üzletkötőt, aki megmutatja a helyet (tényleg szép), majd átvisz minket a "gyűlésre". Itt aztán megy az agymosás, előadás, öltöny-nyakkendő, diavetítés és akármi. Mintha hittérítésen lennénk. Nem részletezem, de az ígért két óra helyett vagy ötöt kell itt töltenünk, miközben mindenki rá akar beszélni minket a vásárlásra, meg persze arra, hogy igazából ostobák vagyunk, ha nem vesszük meg. Komolyan nagyon jól csinálják: az eladás mesterfoka! Az ár végül kb. a tizedére(!) csökken. Esküszöm, ha amerikaiak lennénk, tán még meg is vennénk... de nem vagyunk azok :), ígyhát próbálunk lelépni minél hamarabb.

A távozás vicces: az emberek jó része azért jött ide, hogy ingyen kreditet kapjon a kaszinóhoz. Csakhát az adminisztrácó (direkt) lassú, ráadásul van, aki nem pont azt kapja, amit ígértek neki, úgyhogy áll a bál. Mások hisztiznek, hogy két óráról volt szó, és hogy ígymegúgy... egy fekete srác majdnem összeverekszik a biztonsági őrrel ("Don't touch me! - I will arrest you, Sir! - Don't touch me!!!"), szóval áll a bál. Mi is sajnáljuk a kidobott időt, mindamellett azért érdekes "kirándulás" volt, és kifejezetten szórakoztató figurák gyűltek össze.

Megkapjuk a jegyeket az esti show-ra, meg a kreditet a kaszinóhoz, majd visszavisznek minket a Luxorhoz. Beülünk egy all-you-can-eat-be (nem túl meggyőző), kicsit pihenünk, majd eljátszunk valamennyit a kapott kreditből: Ingrid pókerezik, én nyomom a gépeket meg iszom a koktélokat. Végül megunjuk, és beváltjuk cash-re a kupont - simán megy, úgyhogy annyi örömünk legalább van, hogy gyakorlatilag ingyen szálltunk meg.

Hajnalban lefekszünk, megállapítva, hogy Vegas fos. Holnap tovább észak-nyugatnak!

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b209

Elindulunk Vegas-ból. A Death Valley, vagyis a Halál Völgye felé tartunk. Igazából a cél már Észak-Kalifornia, viszont az utat megpróbáljuk érdekessé tenni, szép helyeken autózni. Útközben elhaladunk egy katonai gyakorlóbázis mellett, ahol valami UFO-t tesztelnek (nem vicc, ilyen repülő akármit látunk, meg valami hatalmas, mesterségesen(!) irányított porfelhőt - talán egy helikopter kavarja), ezt meg is próbáljuk videóra venni, de nem nagyon sikerül.

Hamar rájövünk, hogy kicsit "túlvállaltuk magunkat": a mai nap akkor is meglesz 250 mérföld, ha a Death Valley-n csak úgy áthajtunk... és persze nem csak áthajtani akarunk.



Olyan d.u. 4 felé érjük el a park határát (lehet, hogy nem pont a mellékelt térkép szerint haladtunk, hanem Beatty felől - már nem emlékszem). "Nem baj, megnézzük a Dante's Peak-et, aztán megyünk is!" A terv jó, attól eltekintve, hogy az ellenkező irányba indulunk... A Halál Völgye egyébként is meglehetősen nagy.

Megkövült dűnék

Egy POI

Portré

Portré 2.

Méretek...

Dante's Peak

Megállunk vásárolni pár apróságot (gift shop...), aztán vissza a Dante's Peak (ez egy meglehetősen magas csúcs - remek kilátást biztosít az egyébként tengerszint alatti völgyre), mert azt nem szeretném kihagyni. Félelmetes szerpentinen föl, majd letekintünk a völgyre. Wow!


Mire ott tartunk, hogy elindulunk a parkból kifele, már majdnem lement a nap. Út közben még megállunk a homokdűnéknél...

Homok a szandálban

A semmi közepén

Homokdűnék

A 190-esen tartunk Indipendence felé, miközben teljesen besötétedik. Ez igen nagy kár, mert a 190-es egy nem semmi út, igazi látványosság - lenne, ha nem lenne koromsötét minden. Áthajtunk egy-két település ("lakosság: 50 fő") mellett, mígnem elérünk Lone Pine határába, ahol megállunk egy benzinkútnál rájönni, hogy hol is vagyunk. Halálosan fáradtak vagyunk. Independence messze, megpróbálunk itt szállást keresni. Elgondolkodunk azon, hogy mekkora giganagy hegy mellett lehetünk, hiszen kitakarja a fél horizontot... csak éppen éjjel van már, nem látunk belőle semmit, csak éppen a körvonalai ígéretét.

Kiderül, hogy Lone Pine nem is egy kis hely: tele van fiatalokkal, biztosan valami iskolai szünet lehet. Valami hostel félében szállunk meg. Nagy nehezen eltámolygunk valami még nyitva tartó étteremhez, ahol berendeljük a szokásos sült krumpli + hamburger kombinációt. Egy érthetetlen beszédű fiatalember a pincér, igen szórakoztató. Reméljük, hogy tényleg beszédhibás, és nem ilyen a helyi akcentust... aztán valami helyi öreg beszól neki, hogy "mi az istent beszélsz??", mire megnyugszunk. Megisszuk az összes import sört (= kettő üveg), majd kidőlünk. Várom a reggelt, mert valószínűleg érdekes látványban lesz részünk a szobánk ablakából kitekintve...

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b210

Ébredés Lone Pine-ban - egyből futok az ablakhoz. Wow! Gigahegyek, hósapkák, ez igen!

A tegnapi lefáradás, késői érkezés után elhatározzuk, hogy ma csak keveset megyünk. Otthon a Google Earth-on kinéztem, hogy itt fel lehet menni autóval 3000 méter fölé - egy ilyen kis kirándulás a cél, mert már a számítógép képernyőjén is megrázó volt az útvona. Azután északnak Bishop, szóval összesen csupán úgy 2 óra vezetés van mára. Igazából nem is baj: semmi különöset nem terveztünk ide, az útszakaszt csak a Yosemite és San Francisco megközelkítése miatt kell megjárnunk.

Valami helyi prospektus alapján nyugatnak indulunk, felfele, a Whitney Portal felé. A Mount Whitney 4,421 méteres csúccsal büszkélkedhet, ez egyútal az USA legmagasabban fekvő pontja. Milyen csodálatos földrajz is ez: alig 120 km-re innen találjuk a legalacsonyabb (-86m) tengerszint fölötti (azaz alatti!) magasságot a Death Valley-ben...

Lone Pine, a völgy

Lone Pine, fölfelé...

Felketergőzünk egy jó állapotban lévő úton. Mögöttünk a völgy, előttünk a hegy :) A két hegyvonulat közé ékelt völgy fantasztikus látvány a magasból: állítólag számtalan westernt forgattak errefelé éppen emiatt.

Olvadás

Az út rövidesen véget ér. A levegő lehült (3000m fölött vagyunk), de nem kellemetlen, hiszen süt a nap. Óriási fenyők, olvadozó hófoltok, csermelyek mindenhol. Azonnal beleszeretek a környékbe: itt lehetne aztán jókat túrázni! Néhány helyi kinézetű figura félmeztelenül mászkál egy kisebb vízesés fölött, mások hátizsákollal készülnek valami nagyobb útra.

Turbómókus

A fák árnyákéban azonnal feltűnnek a mókusok - pontosabban azt hiszem "amerikai mókus" a nevük (squirrel). Olyan gyorsak, hogy negyed órába telik, mire sikerül egy elfogadható képet készítenem az egyikről. Megállapítjuk, hogy biztosan speed-en tartják őket :), mert normális állat ilyen gyorsan nem mozog.

Kék madár

Kék madár, ismét

Napzunk, sétálunk egy keveset. Rövid ideig még kergetek valami kék madarat, ami hihetetlen érzékkel bújik el mindig valami bokor mögé a fényképzeőgép elől, majd indulunk tovább Bishop felé. Lefelé menet még sikerül egy olyan képet készíteni, amiről ha nem vagyunk ott, azt hinnénk, hogy PhotoShop


Pedig nem...

Lone Pine, képeslap...

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b211

A Yellowstone-i, gyakorlatilag felesleges körutunk után újabb kellemetlenség áll előttünk, bár persze induláskor ezt még nem tudjuk. A terv Bishop-ból a 395-ös úton Lee Vining-ig menni, majd a fantasztikus 120-as scenic highway-en, a Tioga Hágón át be a Yosemite -be, hogy a másik oldalon megszálljunk, majd még egy (fél)napot a parkban töltsünk. A terv remek, de meghiúsul: 120-as "hóakadály" miatt le van zárva. 25 fok van, tűző napsütés, és mégis. A Sziklás-hegység nem szeret minket.

Az első kétségbeeség után tanakodni kezdünk, és kicsit átírjuk a további napok programját, hogy minden beleférjen. Mivel a következő állomás San Francisco lesz, mindenképpen nyugatnak kell tartanunk, tehát meg kell kerülnünk a Yosemite-t északnak a 395 - 108 -as úton. Plusz 150 mérföld az eredeti tervhez képest :(, de ez van, ígyhát nekivágunk.



Először is megállunk a Mono Lake-nél, ha már itt vagyunk.

Sirályinvázió

Mono Lake 1

Mono Lake 2

Mono Lake 3

Mono Lake - reklámkép :)

Rámjön a fotózhatnék, és úgy száz sirály kerül a memóriakártyára

Sirályok

Sirályok

Sirályok

Sirályok

Sirályok

4 USD körül tankolunk, ami kifejezetten drága (olyan 160Ft / liter akkori árakon), majd - szerencsére - egy "scenic highway" táblába futunk bele. Na, legalább ennyi szerencsénk van. "Trailereknek tilos", mondja az egyik tábla - 26% emelkedőt jelzez a másik. Ez vicces lesz! De legalább ennyi szerencsénk van: szép úton megyünk. Ránázünk a térképre: ja, hogy nekünk mindenképpen át kell menni a Sziklás-hegységen...


Haladunk felfele, gyönyörű környezetben. Megjelenik egy kevés hó az út szélén. Aztán... sok hó. Végül azt vesszük észre, hogy hófalak között autózunk - néha a két métert is meghaladja a magassága. Kiszállunk, az idő kellemes (jó 15 fok körül), és készítünk pár képet:

A 108-as úton

A 108-as úton

Hó és napsütés

Az út közben egyre szigorúbb. Forgalom nincs, szerpentin van Külön szórakoztató a következő kombináció: lefele-lefele, aztán hirtelen kanyar, aminek a szöge változik (tehát "fékfékfék!") ÉS közben meredeken felfelé fordul, szóval mire lekapom a lábam a pedálról már állunk, és gurulunk is hátrafele . Össze-vissza kapcsolgatok - még jó, hogy a fék legalább bírja, mert néha nagyon taposni kell.

Azaz... nem bírja Füstszagot érzünk, "jaj a fék!", gyorsan megállunk. Halovány füst, a felni kormos (bocs, Péter!), ez egy kicsit sok volt a betéteknek... Várunk pár percet, hogy hüljön, aztán továbbindulunk, hogy a menetszél teljesen lehűtse, én meg átállok nemfékező módba (a.k.a. "motorfék"), ahogy eddig is kellett volna. A projektet nehezíti, hogy öngyilkos mókusok mint az őrült oda-vissza rohangálnak az úton, ülnek a felezővonalon, ésatöbbi....

Az út nagyon hosszú, és végig ilyen szürnyű, ergo olyan 30-as tempót lehet menni rajta. Rerouting: nem megyünk be a parkba, megszállunk valahol a határában, és majd holnap. Bekavarodunk egy városba (talán Jamestown?), eltévedünk egy keveset (összességében egyénként igazán sohasem tévedtünk el, nem mentünk néhány mérföldnél hosszabban "feleslegesen"), aztán megyünk tovább a park irányába. Kis gondolkodás után arra jutunk, hogy ha már ma úgysem érjük el a kapukat, akkor menjünk a 49-es úton, ami hosszabb, és majd a 120-ason jövünk vissza.

Mariposa felé

Gondtalanul

Megállunk egy tónál, és rádöbbenünk, mennyire Kalifornia ez... víz, megművelt területek, az utakon autók... talán már a Golden Gate öböl vonzását is ide érezni.

Don Pedro Lake

Ide fogunk költözni! :)

Híd a Don Perdo-n

Elérünk Mariposába. Hosszú út volt a mai... szerencsére találunk egy egész kellemes, elfogadható árú Super8-at. Tolunk egy méretes pizzát a közelben, megcsodáljuk ezt a kisvárost, majd kidőlünk.

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b212

Arra jutottam, hogy az "otthoniakat" tájékoztatandó, nem időrendben haladva rakom fel az eddig történteket (vagy tíz napnyi bloggal lógok...), hanem ugrok egyet az időben, és az éppen aktuális történéseket töltöm föl. Mindezekután jönnek a szövegeg (képek nélkül), majd legvégül - lehet, hogy már otthonról - a fotók. (Mivel ezt a bejegyzést egy évvel később viszem fel, megállapjtható, hogy ez a tervem dugába dőlt )

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen San Francisco-tól keletre, Livermore-ban vagyunk egy Motel6-ben. Ez az első hely, ahol abszolut nincs internet - Ingrid a "kincseket" (a.k.a. gift shop szerzemények) rakja rendbe, mert már elborították az autót, én pedig blogolok.

A mai történések.

Mariposa-ból elndultunk a Yosemite fele, némi gondolkodás után délnek, hogy alulról közelítsük meg, ahol a nagy fenyő vannak. Az út a "szokásos": jobbra-balra, föl-le (max. 40-es tempó, de akkor már félünk). Belépünk a parkba. 35 mile innen a völgy, 35mph a max. sebesség, de értelmes ember annyival nem megy. Olyan nyakatekert szerpentin, hogy konkrétan elszédülök a felénél - a tegnapit is beleszámítva bőrkeményedés nő az ujjamra a kormánytól (nem vicc!) Jobbra a nagy fenyők, de rossz felé fordulunk "á lesz még ilyen" felkiáltással, de nem lesz, szóval ezt benéztük. Látunk egy akkora mókust mit egy fóka.

A Yosemite felé...

Megnézzük a vízeséseket - a Yosemite fő látványossága -, melyek most erejük teljében vannak. A Yosemite igazából egy saját klímával rendelkező óriási völgy: ha az ember megáll a közepén, körben a gránit, és akármerre néz, magasról zuhogó víz. Már majdhogynem giccses. A Grand Canyon méreteit nehéz érzékeltetni, de a Yosemite képei viszonylag jól visszaadják a látványt:

Yosemite vízesések 1.

Yosemite vízesések 2.

Yosemite vízesések 3.

Yosemite vízesések 4.

Yosemite vízesések5.

Yosemite vízesések 6.

Ámuldozunk egy kicsit a tisztavizű (és jéghideg) folyón (Merced), a természet formálta apró kis szigeteken (Ingrid itt szeretne házat), eszünk, aztán betérünk a gift shopba. Rekordösszegért vásárolunk :), ez a gift shop nagyon ki van találva. Elmélkedünk a sok medvés ajándéktárgy láttán, hogy lehet, nincsenek is medvék, csak a szuvenírárúsok találták ki őket hogy legyen mit eladniuk. Sopánkodok, hogy a Glacier Point le van zárva, és hogy nem lehet a Tenaya lake-hez, illetve a fennsíkhoz fölmenni. Eszünk, aztán irány a 120-as, nyugatnak.


Néhány kép a völgyből:

Messziről...

Messziről...

Half Dome

A völgyből...

A völgyből...

...és még néhány:

Időutazás

Patak

Ide is költözhetnénk...

Tiszta vizű tó

Mi

Átlagméretű fenyő

Itt már a 120-ason, a Paradicsomot magunk mögött hagyva:

A parkból kifelé

A parkból kifelé

Visszafelé a szokásos: föl-le, jobbra-balra. Visszaérünk a Don Pedro (ezt a nevet...) tóhoz (Ingrid itt IS szeretne házat). Éppen azon gondolkodtam, hogy a tegnapi nap mintha egy hónapja lett volna, annyira sok minden zsúfolódik a fejembe... alig emlékszem bármire, túlcsordultak a helyek és a képek. Aztán a tó partján megállunk ugyanott, ahol tegnap, és mintha csak öt perce lettünk volna itt... furcsa dolog az ez emlékezés, de erről majd később.

Folytatjuk az utat SF felé, szeretnénk minél közelebb, de még a "hotelárak az egekben" távolságon kívül megszállni.

Na de jöjjön a "lényeg" :)

Poot's House

Út közben aztán egyszer csak FÉK. "Mivanmivanmivan?" Megláttam egy "CACTUS" feliratot és néhány virágot... Visszagurulunk kétszáz métert az eperárustól, és egy út széli kaktuszkert kerül elénk. Visszatérnek az emlékek valami furcsa módon: hét éve itt mentünk el, csak éppen a másik irányba, ha jól emlékszem egy szombaton, epret vettünk, bementünk a McDonald's-ba, és már akkor is itt voltak ezek a növények - talán még képet is készítettem a helyről...


Most nagy szerencsénk van: az összes növény virágzik. Hatalmas kaktuszok, hatalmas virágokkal - ha jól látom mintha Echinopsisok lennének (azoknak van ekkora virágjuk), de nem biztos, nametag nincs rajtuk. Egy öreg faszi fogad minket, mondja, hogy nyugodtan nézzünk körül. Fotózok, Ingrid videózik. Van olya növény, amin kétszáz virág van (a faszi megszámolta)... némelyik még illatozik is, pedig a kaktuszoknál ez nem nagyon szokás. Az egyik virágra kolibri száll. Tiszta NaGeo, welcome to paradise! :) Az öreg elmondja, hogy 32 éve neveli a növényeket, és egy-két kivétellel mind bírja a fagyot (14 F fokot mond, hogy annyi volt most télen). Meséli, hogy az egyik növényt zsákkal szokta letakarni télre, mert az nem nagyon bírja, csak már nincs akkora zsák, amibe beleférne. Négy-öt európai botanikuskert megélne eből a gyűjteményből...



Távozunk, és Livermore-ban - némi köröket megtéve, mert hülye helyen van a motel - megszállunk. Holnap SF...

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b213

Van mit megnézni SF-ban, ezért a szokásosnál kicsit korábban indulunk. Ez a környék maga A Szilícim-völgy, minden lakot, mindent átszelnek az utak, mégha nem is olyan zsúfoltan talán, mint Los Aneles-t. Az 580-as freeway-t választjuk, hasraütésre. Oakland, majd Richmondnál át a (b*szott nagy) hídon, hogy aztán északról fussunk bele a Golden Gate Bridge-be. Kivételesen időben vagyunk: délben már a "világ szélén" vagyunk, a Golden Gate nyugati oldalán a parkban. Megnézzük, remek! :) A dombok oldalán vadon nő a kála. Egy helyi idegenvezető jellegű ipse megjegyzi a világítótoronynál, hogy aki WC-re akar menni, azt most tegye, mert a következő lehetőség vizeln Hawaii-on van. Hát igen, a nyugat kapuja! Itt ér véget a kontinens. Belegondolok, hogy egy hajóval elindulni a "másik part" felé pár száz éve milyen lehetett, és kiráz a hideg.

Ingrid és a híd

Ködben a híd

Sietünk, ezért sajnos a GG lábához nem megyünk le :( Sasok köröznek a levegőben. Meglehetősen gyengén vagyunk benzinileg, úgyhogy lemászunk a dombról, bejutunk egy egész kellemes kis "városba" - mindegy melyik, összeérnek itt mind -, tankolunk. Tiszta mediterrán a hangulat, kicsit Orange county-ra emlékeztet, csak mintha kicsit régebbi lenne minden. Árnyalatnyi a különbség, de fontos: ez egy arisztokratikusabb terület. Átkelünk "a" hídon, majd a másik oldalon fél órát kavargunk, a GPS ugyanis még mindig nem megy, alig tudunk az útról lehajtani. Mindehhez hozzátartozik, hogy igazából nem is tudjuk, hogy hova akarunk menni... végül a tipikus túristaközpont, 39-es móló (Pier 39) felé vesszük az utat, de előtte még ennénk egyet a kínai negyedben...

SF-ban, főleg a belvárosba (az egész egy nagy belváros) vezetni katasztrófa: egyirányú, amerikai viszonylatban néha szűk és beláthatatlan utcák, mindenhol lámpák, semmi parkolóhely (ahol van, ott láttuk 20 USD-t elkérni egy órára!), sőt, itt már dudálnak is! Plusz a híres föl-le utcák (amiken repülnek rendőrautók a Hollywood-i filmeken). Utóbbiaknál eszembe jut, hogy az vezessen az anyjára bikát, aki a kézi sebváltót kitalálta: 5 perc, 10 piros lámpa, 10 kézifékes indulás, tiszta gáz!

Megállunk valami "max. 30 perc" parkolóóránál és gyorsan eszünk egyet a helyi autentikusban. Vágják itt a témát (mármint hogy ketyeg az óránk), mert 1 perc alatt előttünk a kaja, aztán meg a számla.

Apropó számla. Egy közbevetés: azt tapasztaltunk, hogy ha megkérdi a pincér vagy a pincérina, hogy "is that all", és azt mondjuk, hogy igen, akkor ezt automatikusan egy számlakihozatalra történő felszóllításnak is értelmezi. Ez tök jó! Otthon szörnyen utálom, mikor az ember befejezi a kaját valami étteremben, aztán utána várhat, hogy odadugja az orrát valaki, utána meg még arra, hogy végre kihozza amit összeszámolt, és akkor még fizethet is... itt valahogy tényleg kiszolgálják a vendéget, amiben az is benne van, hogy igazodik annak ritmusához, igényeihez - szóval nem lopja feleslegesen az idejét, erre mindenki figyel. Fontos!



Na de folytatva a dolgot. Megkajáltunk, és irány a kikötő: valami sokszintes parkolót kifogunk, aztán körbejárunk. Mutatványosok, mindenféle üzletek, kiállítás... pezseg az élet, bár meglehetősen "üzletszerű". Végül arra jutunk, ha már itt vagyunk, hajókázunk egyet: befizetünk egy rövid (kb. egy órás) körútra, ami elmegy a Golden Gate Bridge lábáig, körben az Alcatraz-on, majd vissza.

Kifutunk. Első körben megfagyok: rövidnadrágban a sok eszemmel, abban az öbölben, ahol a börtönszigetről menekülök jellemzően belefagytak a néhány fokos vízbe... ezerrel szembeszél, mindezt a fedélzeten, semmi sem véd, megfázás garantált. A hajót sirályok követik, karnyújtásnyira az embertől. Az egész út "gépesített": hangszóróból szól a narrátor, hogy mittudomén, hogy foglalták el az indiánok az Alcatrazt-t és hasonlók...

Kikötünk, beülünk egy 4D-s moziba (3D + szimuláció, vagyis mozog - Ingrid sikoltozik, nagyon állat! :)), aztán az orrunk után elindulunk délnek Salinas felé (erről később). Valami meglehetősen félelmetes köd jön az óceán felől, tiszta világvége a hangulat, néha csöpög az eső. Nemkicsit eltévedünk, pontosabban csak megyünk bele a vakvilágba, azt sem tudjuk hova, vagy hogy hol vagyunk éppen. Ránkesteledik, sötétben kóborlunk valamerre, míg aztán nagy nehezen találunk szállást (erre annyire egybe vannak a városok, ahogy már mondtam, hogy nehéz megtalálni a "moteles utcát", t.i. jellemzően a kis városokban egy utcán van az összes motel, elég arra rálelni). Megszállunk, ilyen egyetemi-feeling város(rész)ben. Aszongya a pacák, hogy nincs nekik net, de van az egész völgyben. Aha... GoogleWiFi, erről olvastam, a Google beszórja az egész környéket ingyen. Gyenge a jel a szobában hozzá, úgyhogy nem is erőltetem. Teljesen készek vagyunk, kidőlünk. Kezdjük érezni, hogy már csak pár napunk van :(

Kicsit elmélázok San Francisco-n. Mikor először voltam itt, nagyon megfogott: hoztam egy "I left my heart in San Francisco" feliratú egycentest (75 centbe került :)) Utána évekig néha eszembe jutott, mikor "úgy" sütött a nap, mikor olyanok voltak az illatok, hogy a világ másik végén ott lélegzik ez a csodálatos város, hogy az agyamban az, ahol vagyok, és az a másik hely sok ezer mérföldre ott csücsül egymás mellett... megható gondolat. Most harmadjára valami már elveszett a varázsból: lehet én változtam (ahogy már Vegas sem tetszett), lehet nagyon utunk végén járunk már, de inkább azt hiszem, hogy nekem az utazás egyszerűen ilyen. Egyszer odamegyek rácsodálkozni, élvezni, meglepődni, majd még egyszer, a visszatérés. Ez nagyon fontos: a visszatérés. Talán fontosabb, mint az első út. Ha egyszer elju az ember valahova az életében, nemcsak kap egy élményt, de el is veszít valamit, hiszen amit megkapott, annak azonnal vége is, az meghalt. Ezzel szemben ismét ott lenni... ez az igazi, ez teljesíti ki az élményt, ez adja a biztonságérzetet, hogy megvan még a játékom, nem vették el tőlem. Hülye vagyok?

Anyway. Valamennyire azért most is megérint Frisco: generálok néhány "művészi" képet, az itt kötelező :)

Sasszerűség

San Francisco Art

A nyugat kapuja felé

Nyugatnak...

Sirály

Már csak pár nap... :(

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b256

Reggel 11 körül indulunk. Egy órába is beletelik, mire megiszunk egy KV-t és kivergődünk a város(ok)ból az 1-es útra. A megbeszéltek szerint Salinas felé fordulunk, hogy Steinbeck emlékének adózzunk. A vidék meglehetősen semmilyen. Találkozunk egy "a világ articsóka központja" titulussal ellátott várossal (a nevét nem jegyeztem meg), ahol van articsóka fogadó, articsóka étterem, articsóka vásár és articsóka fesztivál. Tisztára mint valami rossz Garfield-poén. (Később Péter elmeséli, hogy van egy másik település is errefele, ahol ugyanezt csinálják, csak fokhagymával.)

Salinasban megleljük magunkat, eszünk egy giga omlettet, majd bemegyünk a National Steinbeck House-ba (vagy valami ilyen neve van). Steinbeck itt született, regényei többsége a környéken játszódik. Kissé nevetséges: itt is van gift shop, lehet kapni többek között Steinbeck-es pólót, baseball sapkát, könyvjelzőt és hűtümágnest(!) Szegény ember, ha előre látja ezt, talán át sem veszi a Nobel-díjat... Veszünk egy "Édentől keletre"-t, és lépünk.

Megállunk Monterey-nél, de sok mindent nem látunk, valahogy "piacos" az egész. Az az érzésem, hogy Monterey "kis San Francisco-nak" hiszi magát. Mindenhol tengeri kaja, ami izgi lenne, csak sajnos már ettünk... Iszunk egy KV-t, és jobbra el.

Kezdődik - pontosabban folytatódik - az 1-es út. Olyan felhők (vagy inkább köd) jön, mint tegnap: az óceán felől beoson, jellemzően csupán pár tíz méter magasságban. Vastag réteget képez fölöttünk, erős a fény, de a napot nem látjuk. Ha kicsit fölkanyarodik az út (vagy legalábbis el a parttól), máris kisüt a nap - néha a fejünk fölötti dombok tetején süt csak. Rendkívül elcsúsztunk a "tervhez" képest: mivel ez is scenic highway (tulajdonképpen ez "a" scenic highway), ugyanolyan kacskaringós, mint a többiek, csak itt ha az ember elvéti a balost, akkor az óceánba esik, nem egy sima szakadékba.

Naplemente

Még több köd

Köd

Route 1, köd

Rekordáron (4.799 USD / gallon) szerzünk benzint (ez itt jellemző). Csinálunk pár fotót (a polárszűrő csodákat tesz az óceán színével).

Klasszikus hullámok

Route1, Ingrid

Öböl

Megint kísértenek a kaliforniai sasok, megint nem tudom őket lefényképezni rendesen.

Kaliforniai sas azt hiszem...

Még egy sas...

Egy partszakasznál megállunk: csomó elefántfóka bőg, párzási időszak, rettenetes hangokat adnak ki és bunyóznak - valamint vedlenek. Mindkét tevékenységük meglehetősen szánalmas, mégha ezt nem is mondanám a szemükbe :) Hideg szél fúj. Majdnem elütünk valami vicces szőrös kis állatot. Az utak amúgy is tele vannak elcsapott mormotákkal (vagy nem is tudom, mikkel - elég nagy és csíkos a farka), szörnyű.

Elefánfókák?

Fókaszennyezés :)

Sötétedik - nagyon elfáradok. Átmegyünk egy Harmony nevű helyen. Population:18... hát nem itt fogunk megszállni. A következő város Morro Bay előtt Cayucos, ide lehajtunk, van ezer szállás, kapunk egy motelt igen olcsón, pedig 50 méterre van csak a víztől. (Itt is el lehetne jópár napot tölteni!) Az indiai kinézetű manus nem teljesen érti az útlevelem ("is your first name... MAGYAR?" aztán meg "ok.. then your last name is... Hungarian?"), majd elmagyarázza, hogy egy magyar ismerőse mennyire nem tud angolul. Jóvanjóvan, adjad a kulcsot!

Sajnos már túl sötét (és hideg) van ahhoz, hogy az óceánnal szórakozzunk... befűtünk a szobába, és "utolsó vacsora" címszóval egy igen drága étteremben eszünk (mondjuk nem teljesen direkt - az ablakban található menü "tájékoztató jellegű" volt...) Ingrid szerencsésen kiválasztja a nagy steak-et (18 oz, az olyan 45 deka azt hiszem), én a lazacot. El fog tartani visszaszokni a magyar adagokra... Szokás szerint alig bírunk felkelni az asztaltól. Holnap le LA-be, Hollywood, aztán Laguna Niguel, és vége...

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b257

Ez az utolsó napunk. Hollywood-ot célozzuk meg, mert bár sok értelme nincs, ha az ember LA környékén jár, ezt illik. Kicsit elcsúsztunk a tervektől, de reméljük behozzuk: elvileg 1 körül vagyunk Hollywood-ban, körülnézünk (szánunk rá 2 órát), lépünk, max. 6 körül utolsó vásárlások és autómosás, aztán Péteréknél megalvás és pakolás.

A 101-esen megyünk, sietünk, ezért az 1-est most sajnos hanyagoljuk. Egy kisebb tankolás után Santa Barbara-nál térünk le az útról - rossz fele. Mindenesetre nem olyan baj, mert egy igen szép "scenic" jellegű útra jutunk ki, valami "coast drive" a neve: csupa nem filléres "ház" között a part mellett, tisztára mint Beverly Hills, csak nincsenek köcsög túristák (rajtunk kívül). Szép ez a "városrész", ide is szívesen költöznénk :) Eszünk, majd továbbállunk.

Megleljük Hollywood-ot, lekanyarodunk a Sunset Boulevard-ra. Megpróbálom emlékezetből meglelni "az" utcát, ahol a Chinese Theater van, de sajnos elfelejtettem a nevét... Befordulunk valahova, megállunk egy helyen, ahol egy pacák útba igazít minket. A "Hollywood Boulevard" amit keresünk. Erre azért rájöhettünk volna... Az ürge azt is elmondja, hogy a Kodak Theater mellett az Orange-on tudunk olcsón parkolni, ami végtelenül hasznos info, mivel azon a környéken igen nehéz még csak megállni is. (Erről tudnék mesélni...)

Mászkálunk egy kicsit, megnézzük a csillagokat, fehérneműket, gift shop-okat, az utcán alvó hajléktalanokat (itt azért van kontraszt...), stb. 5 óra is elmúlik, mire elindulunk, ajaj... Ráadásul szopóágra kerülünk: hopp, tankolni kell! Gyorsan le a 101-esről, kis bolyongás után lelünk egy kutat. Közel a belváros, elég kemény a környék, az autóból kiszállni is alig merünk... aztán meg nem sikerül visszajutni az autópályára, se GPS, se térkép. Hosszas szenvedés után mégis feljutunk. A katasztrófa fokozódik: délután 5 van, mi pedig Los Angeles belvárosában. Röviden: dugó mindenhol. Azért az egy látvány, mikor az egymás fölött három szinten elvezető hat sávos autópályák totál be vannak állva ameddig a szem ellát... Szerencsére mi ketten vagyunk, így a car pool valamennyire megment minket. Így is 8 óra, mire Laguna Niguel-be érünk, gáz! Ingrid talál egy neki való boltot, és én is - vásárolunk, eszünk. Este 9 után érünk "haza", hogy összepakoljunk. Péter autóját le sem mossuk :(

Ilyenkor persze az emberen már rajta van az utazás előtti pánik. Szar érzés, és még össze is kell csomagolni... kipakolunk az autóból, ami szinte a házunk volt az elmúlt 3 hétben. Megnézéem a kilométer (azaz mérföld) órát: 5300 mérföld, vagyis olyan 8500 kilométer került az autóba. Ye!

Csomagolunk. A gift shop-ok megtették a hatásukat: nem férünk el a bőröndökben. A fényképezőgép állványa elvetemedett, eltörik - azt itt hagyhatjuk legalább. Dumálunk Péterrel, sajnálkozunk, hogy csak ennyi időnk maradt. Végül nagy nehezen lefekszünk: az ébredésig-indulásig kevesebb, mint 4 óránk van hátra. Jaj! Nagy öröm lesz repülni!

A bejegyzés közvetlen címe : http://fagzal.kepeslap.com/blog/b258