Fagzal blogja

Ma utazunk. Milyen messzinek tűnt, aztán egyszer csak milyen hirtelen ideért ez a nap!

Aggódunk a sztrájk miatt. Előző nap felhív az utazási iroda, hogy hajajaj, három órával hamarabb kell kimenni, szóltak a repülőgéptársaságtól. Nem baj, eleve így terveztük. Tamás úgy 3 és féllel hamarabb kivisz. Becsekkolunk rögvest, némi keresztkérdések (pl. "mióta ismerik egymást?") után. Hát security az van. Álmos vagyok - nem kellett volna éjjel 2-ig dolgozni, de hát ezt már akkor is tudtam, mindig ez van. Aggódok, hogy az utazás során nem fogom tudni majd kikapcsolni az agyam...

Snookert nézünk a tranzitban. Végtelenért veszünk két szendvicset - mindezek mellé a kiszolgálás valami lehetetlen sötét, konkrétan ilyen "ne tarcsa má' fel a sort!" jelleggel folyik (a.k.a. "országimázs"). Közvetlenül a check-in előtt még SSH-zok, a munka mindenhol elér, lehetetlen tőle szabadulni...

A gépen bemondják, hogy "egyedül a Delta gépei indulnak ma", amit nem biztos, hogy el kell hinni, de teljesen mindegy. Mindenki megérkezik, de valami papírmunka miatt egy óra késéssel szálunk fel. Kicsit csodálkozom - nem emlékeztem rá, hogy ennyira szar az emelkedés, tiszta hullámvasút. A lábunknak van úgy 3 centi hely, kiszállni alig lehet, pedig ketten vagyunk egymás mellett aztán annyi. Túristaosztály = fos. Én szívesen fizetnék többet, de nincs átmenet, csak a business class háromszor (legalább!) ennyiért: olcsójános szopjon. A pilóta állítja, hogy odaérünk időben, behozunk a lemaradásból. Notebook power dugó nincs, pedig a gép rajzán jelölve volt. Delta kapja be, "only on business class", mondja az utaskísérő (aki végighallgatja a kérdésemet magyarul, majd közli, hogy "I don't speak Hungarian"). Megírom a blog bevezető felét, ennyit a nagy tervekről, hogy az egész út alatt elszórakoztatom magam a géppel.

Aggódunk, hogy hogyan szállunk át, mert kevesebb, mint két óránk lesz rá, ráadásul első belépésnél beléptet az immigration, plusz vám, plusz csomag újra-becsekk. Nézzük az órát, még van esély. Aztán JFK várakoztat, körözünk: mire leszállunk és beállunk, marad 35 percünk átszállni. Aztán persze a procedura... kész, ezt már nem érjük el, mert bár van még idő a csatlakozásig, mire a csomagokat újra feladjuk, a gépünk már felszáll...

A Delta pultnál azért jól tolják: csókolom, ez meg ez van. Már kapunk is új jegyet, két órával későbbre lefoglalták nekünk. Yay! Ez már kiszolgálás!

Fél óra sorbanállás után megtudjuk, hogy mehetünk a másik terminálra, és nem is Delta, hanem United. Szuperjó!

Átszenvedjük magunkat a csomagjainkal, kóválygunk mint gólyafos a levegőben. Ilyen air-train nevezetű képződménnyel átvonatozunk a 7-es terminálra. New York-ban hideg van, félig alszunk, szar az egész, cipeljük a csomagot. Becsekkolunk: még a cipőt is le kell venni, a biztonsági vizsgálat gyors, de alapos. Iszunk kávét. 10 percet késik a gépünk. Ez már domestic járat: a beszállás 15 perc alatt megvan, pörög minden, gurulunk is a pályára. És végre van hely a lábunknak! A felszállás durva: a JFK az egyik legforgalmasabb reptér, mi a 12.-ek vagyunk a queue-ban. Hihetetlen látni a csomó gépet, konkrétan sorban állva(!) a kifutón, egymás után kb. egy perces eltolásokkal felszállni... hát itt sem lennék légiirányító! (Nem mintha bárhol lennék...)

Félig ébren, félig aludva átjutunk LA-be: helyi idő szerint 11:55. Péter barátom megérkezik. A csomagokra vagy fél órát várunk. Vicces: a kinti-benti rész nincs elkülönítve, akárki bejöhetne, és random elvihetné bárki csomagját...

Olyan hajnal 2 előtt érünk Péterékhez, Laguna Niguel. Kellemes környék. Welcome to the United States! Beesünk az ágyba. 26 órája vagyunk ébren... Éjjel mindketten forgolódunk. A jet lag miatt nem tudunk jól aludni, főleg én: végül 8 körül, 6 óra alvás után kelés. Én aludni nem tudok már, de mégis rettenetesen álmos vagyok. Kezdődik a jet lag legyőzési folyamat...