Fagzal blogja

Ma utazunk. Milyen messzinek tűnt, aztán egyszer csak milyen hirtelen ideért ez a nap!

Aggódunk a sztrájk miatt. Előző nap felhív az utazási iroda, hogy hajajaj, három órával hamarabb kell kimenni, szóltak a repülőgéptársaságtól. Nem baj, eleve így terveztük. Tamás úgy 3 és féllel hamarabb kivisz. Becsekkolunk rögvest, némi keresztkérdések (pl. "mióta ismerik egymást?") után. Hát security az van. Álmos vagyok - nem kellett volna éjjel 2-ig dolgozni, de hát ezt már akkor is tudtam, mindig ez van. Aggódok, hogy az utazás során nem fogom tudni majd kikapcsolni az agyam...

Snookert nézünk a tranzitban. Végtelenért veszünk két szendvicset - mindezek mellé a kiszolgálás valami lehetetlen sötét, konkrétan ilyen "ne tarcsa má' fel a sort!" jelleggel folyik (a.k.a. "országimázs"). Közvetlenül a check-in előtt még SSH-zok, a munka mindenhol elér, lehetetlen tőle szabadulni...

A gépen bemondják, hogy "egyedül a Delta gépei indulnak ma", amit nem biztos, hogy el kell hinni, de teljesen mindegy. Mindenki megérkezik, de valami papírmunka miatt egy óra késéssel szálunk fel. Kicsit csodálkozom - nem emlékeztem rá, hogy ennyira szar az emelkedés, tiszta hullámvasút. A lábunknak van úgy 3 centi hely, kiszállni alig lehet, pedig ketten vagyunk egymás mellett aztán annyi. Túristaosztály = fos. Én szívesen fizetnék többet, de nincs átmenet, csak a business class háromszor (legalább!) ennyiért: olcsójános szopjon. A pilóta állítja, hogy odaérünk időben, behozunk a lemaradásból. Notebook power dugó nincs, pedig a gép rajzán jelölve volt. Delta kapja be, "only on business class", mondja az utaskísérő (aki végighallgatja a kérdésemet magyarul, majd közli, hogy "I don't speak Hungarian"). Megírom a blog bevezető felét, ennyit a nagy tervekről, hogy az egész út alatt elszórakoztatom magam a géppel.

Aggódunk, hogy hogyan szállunk át, mert kevesebb, mint két óránk lesz rá, ráadásul első belépésnél beléptet az immigration, plusz vám, plusz csomag újra-becsekk. Nézzük az órát, még van esély. Aztán JFK várakoztat, körözünk: mire leszállunk és beállunk, marad 35 percünk átszállni. Aztán persze a procedura... kész, ezt már nem érjük el, mert bár van még idő a csatlakozásig, mire a csomagokat újra feladjuk, a gépünk már felszáll...

A Delta pultnál azért jól tolják: csókolom, ez meg ez van. Már kapunk is új jegyet, két órával későbbre lefoglalták nekünk. Yay! Ez már kiszolgálás!

Fél óra sorbanállás után megtudjuk, hogy mehetünk a másik terminálra, és nem is Delta, hanem United. Szuperjó!

Átszenvedjük magunkat a csomagjainkal, kóválygunk mint gólyafos a levegőben. Ilyen air-train nevezetű képződménnyel átvonatozunk a 7-es terminálra. New York-ban hideg van, félig alszunk, szar az egész, cipeljük a csomagot. Becsekkolunk: még a cipőt is le kell venni, a biztonsági vizsgálat gyors, de alapos. Iszunk kávét. 10 percet késik a gépünk. Ez már domestic járat: a beszállás 15 perc alatt megvan, pörög minden, gurulunk is a pályára. És végre van hely a lábunknak! A felszállás durva: a JFK az egyik legforgalmasabb reptér, mi a 12.-ek vagyunk a queue-ban. Hihetetlen látni a csomó gépet, konkrétan sorban állva(!) a kifutón, egymás után kb. egy perces eltolásokkal felszállni... hát itt sem lennék légiirányító! (Nem mintha bárhol lennék...)

Félig ébren, félig aludva átjutunk LA-be: helyi idő szerint 11:55. Péter barátom megérkezik. A csomagokra vagy fél órát várunk. Vicces: a kinti-benti rész nincs elkülönítve, akárki bejöhetne, és random elvihetné bárki csomagját...

Olyan hajnal 2 előtt érünk Péterékhez, Laguna Niguel. Kellemes környék. Welcome to the United States! Beesünk az ágyba. 26 órája vagyunk ébren... Éjjel mindketten forgolódunk. A jet lag miatt nem tudunk jól aludni, főleg én: végül 8 körül, 6 óra alvás után kelés. Én aludni nem tudok már, de mégis rettenetesen álmos vagyok. Kezdődik a jet lag legyőzési folyamat...

Amerika az utak és az autók országa. Ami legutóbbi - több, mint öt évvel
ezelőtti - itt jártam után először feltünt, azok a felnik :) "Pimp My Ride!"
Óriási kerekek, még óriásibb, halálra krómozott gigafelnikkel. (Majd lesz itt
kép is valamikor.) A SUV-ok és Pickup-ok között csak arra tudtam gondolni, hogy az
európai autó design... hát... buzis :)
A bejegyzés folytatódik »

Reggel lenyúljuk Péter Hondáját, fogjuk a cókmókot és elindulunk San Diego felé. A terv: az állatkert, aztán kis kerülővel Salton Sea felé El Centro-ban megszállni.

Eredetileg méterről méterre megterveztem, hogy merre megyünk majd San Diego fele, milyen mellékutakon és milyen kertek alatt. Ebből aztán nem lesz semmi: felesleges bonyolítani, ráadásul valami update-től meghal a Google Earth a gépemen (jól indul a dolog...)

Koala

yoda

A köd...

Az a terv, hogy fogjuk magunkat, és felmegyünk Salton Sea-hez, ami egy ilyen furcsa sóstó-féle. Pontosabban lehet, hogy nem sós, az is lehet, hogy Mr. Salton találta meg, meg az is lehet, hogy nincs is ott tó mert már kiszáradt :), nem tudjuk. Mindamellett végtelen jó fotókat találtunk róla a Google Earth-on, meg azt e megjegyzést, hogy "a fotósok paradicsoma". A terv tehát adott: fel 1 óra, kis fotózást, aztán vissza, és el Ajo-ig, az Organ Pipe (következő uticélunk) közelébe - ha jól megy, mert ha nem, akkor csak Gila Blend-ig.

Elindulunk. Az út... hosszú. Naaagyon hosszú. Mivel a Google Earth-öt nem tudtuk megnézni, plusz behalt a GPS is (pontosabban csak az "Major Roads of the USA" része megy - lassan elveszünk), tök nem tudjuk, hol kell lehajtani. Egyszer aztán "namostmármostmár" alapon csak lefordulunk. Tiszta földút, mint Berekfürdőn a határ :).Párszor vissza is akaródzik fordulni, de ha már itt vagyunk... végül a sokadik "mostjobbra-mostbalra" után csak elérünk valami tóféléhez, de egy csatorna miatt egészen a széléig nem tudunk ejutni. Pedig biztosan szép lehet: ki van írva, hogy valami Wild Life Refugee, és mindenfélte madarak repkednek - úgy érezzük, hogy a bozótos másik oldalán (ahová nem látunk át) ezer millió madár lehet. Na, ezt benéztük... A vízbe rohadó roncs-autókat értelemszerűen nem leljük meg.

Visszafordulunk, és csinálunk egy kört: keletről valami "Bombay Beach"-hez mennénk. Úgy képzeljük, hogy az valami kiépített turistalátványosság a tó partján.

Út közben valami patroll-ba futunk bele: ellenőrzés, rendőr, katona. Kérdik, hogy hova megyünk. Hirtelen elfelejtem a nevét. "Welll mmm erm the uhh... whatsitcalled..." "Are you lost?" - kérdi a rendőr. Na azért azt nem. Mondom, hogy Salton Sea-t keressük. Magyaráz, hogy az itt van mellettünk, és éppen körbemegyünk körülötte. Hát ezt tudtuk mi is... Megkérdem, hogy szerinte érdemes-e megnéznünk egyáltalán... Nem formál véleményt, de szerintem idiótának néz minket (rossz előjel). Mondja, hogy ne menjünk a vízbe, "it's not good".

Haladunk tovább.

Egyszer csak rájövünk, hogy az balra nem délibáb, hanem ez a tó. Aha!

Waiting...

Erőt veszek magamon és összeírom az elmúlt néhány nap eseményeit. Ma jöttünk rá, mikor egy-két videót visszanéztünk, hogy már most sem emlékszünk arra, hogy mi is történt velünk, pedig összesen még csak 4 napja vagyunk itt. OMG!

Corona-t iszom. (Ezért jöttem. :)) Sörnyitót... hát azt nem hoztunk. Szerencsére olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó! Tegnap a fiók fogantyúja, ma a fördőszoba ajtaja a célszerszám (bár megpróbáltam a légkondit és az ajtó kitekintő-lukát is, azok nem jöttek be). Internet nincs, azaz 5 méterre a szobán kívül már van. Remek. De nézzük időrendben!

Regel Gila Bend-ban késve ébredtünk, 9-kor, pedig akkor akartunk indulni. Összeszedelödzködünk, és a 85-ös úton lemegyünk Ajo-ba - tartunk az Organ Pipe NM felé (ezt mindig sikeresen "Orange Pipe" -nak mondom...) Ez egyfajta gyermekkori álom valóra váltása nálam... kaktuszok az eredeti élőhelyükön. Ez nem national park, hanem national monument, ergo kevésbé felkapott - közvetlenül a Mexikói határnál található. Főleg organ pipe kaktuszok vannak itt, róluk van elnevezve a park.

Ajo-nál tankolunk egy kis kávét meg hotdog-ot. Csomó helyen "self service" van, vagyis az ember összerakja magának a kaját - kis zacskókban a mustár, ketchup, hagyma(!) és uborka(!!) - aztán odaviszi a pulthoz és fizet. Út közben csomó "Border Patroll" feliratú autóval találkozunk, tök olyanok messziről, mint a rendőrautók, úgyhogy ilyenkor fék ezerrel (ÉRTELEMSZERŰEN senki sem megy 65-tel, ami általában megengedett ezeken a kisebb highway-eken - kb. a 80-as tempó tűnik normálisnak, meg akkor még nem viszi ki a bal első ablakot a szél).

Megjelennek a Saguaro-k. Sok. Nagyok. Organ pipe-okra számítottam, de inkább emezek vannak.

Elérjük az Organ Pipe-ot, mindenféle vackokat vásárolunk - a "gift shop" Amerika egyik lényege, szerintem több bevételük van belőle mint az acélexportból. Látjuk már, hogy mennyi pénzt fogunk ilyen helyeken elkölteni, pedig egyikünk sem konzumidióta ilyen téren... megtudjuk, hogy hülyeséget beszéltem, és itt még nincs Mountain Time, tehát nem 1 óra van, hanem még csak dél. W00t! Nyertünk egy órát, haszáljuk ki!

Giga-ragadozók keringenek össze-vissza a fejünk felett, de teljesen lehetetlen lefényképezni vagy levideózni őket. (Ennek elenére próbálkozunk.) Egyéb madarak is vannak bőven, persze egyiket sem tudom identifikálni (kivéve az elhízott mutáns varjakat).

Helló innen :)

Eddigi utunk

Átautózunk a Sonora Desert Museum-ba, egy Pom-Pom ("föl-le, föl-le") jellegű úton, Tucson-tól keletre. Nevével ellentétben ez nem múzeum, hanem egy kellemes
keverék, egy állat -és botanikuskert + arborétum mix. A San Diego-i állatkertnél sokkal természetközelibbnek tűnik. Van egy rakás kaktusz, yucca, egyéb sivatagi növények, prérikutya, puma és hasonlók.

Az egyik legjobb a reptető, ahol mindenféle madarak vannak "szabadon", illetve van egy kicsit kisebb, hasonló "óriáskalitka" kolibriknek. (Kolibriket fotózni nem kis kihívás... és még arra is kell vigyázni, hogy nehogy rájuk lépjen az ember...) Eltöltünk vagy három órát - a napfénytől megfájdul a szemem, hiába a napszemüveg. Ostobaságokat vásárolunk a gift shop-ban és gigahamburgert eszünk.

Kolibri

Prérikutya

Echinocereus valami

Mókus

Madár ez is

Ingrid + Agave

Reggel telefoncsörgés ébreszt 9-kor. "Hi! Ingrid?" He? "What color is your car?" Mimimimi?? 5 másodpercel ébredés után erre magyarul sem tudok válaszolni... mindegy, legyen piros! "California plate?" Az. "You have left your key in the tank of your car. Maintenance has found it."
Szóval szépen bennehagytam a kulcsot a csomagtartó zárjában...
Lemegyünk, átvesszük. Az autó megnéz: minden a helyén (beleértve magát az autót is). Budapesten kulcs nélkül sem biztos, hogy így vészeli át az éjszakát egy autó... A szélvédőn cetli, szépen ráragasztva, hogy X.Y. vagyok, kulcs a portán, stb. Remek!
Iszunk egy KV-t, komótosan szedelődzködünk, mivel már tegnap kitaláltuk, hogy ha már drága a szoba, legalább maradjunk sokáig :) A check-out itt délben van, úgyhogy 11:30 körül lépünk csak le. A K-Martban veszünk V8-at meg vizet.A GPS-be beírjuk a Taco Bell-t - valami mexikói kajáldához jutunk, Taco Bell az sehol, viszont nagyon autentikus a hely, nagy darab "mama" ordítozik a konyha irányába (ettől eltekintve ugyanolyan "szabványkedves", mint mindenki más errefelé). Eszünk két beef buritto-t - ebben nem darált hús van, de azért jó - és irány Florence.

Kicsit más úton, de visszajutunk a tegnapi börtönhöz :) Innen észak, majd keletnek Miami (ez egy másik Miami) felé. Az út egyre szebb. Tipikus Arizónai történet: megy egy highway, egyszer csak előtte valami kisebb hegy féle, felkapaszkodunk a sziklák között, a másik oldalt "aaaaa" felkiálltás, nagy völgy, gyönyörű kilátás, stb. Szóval ez van itt is. Csakhogy egyre több a hegy... egyre szebb a vidék. Tankolunk.

Apache Trail

Még térkép...

Elstartolunk a Grand Canyon felé, Flagstaff irányába. (14.-én írom ezt, de már vissza kellett néznünk, hol is voltunk tegnap... :)) Az eső éjjel jó sok port benyelhetett, mert az autó koszosabb, mint volt...
Először a freeway-en (I-17) megyünk. Szinte hihetetlen, ahogy megáltozik a táj: kaktuszok, sivatag után egyszer csak örökzöldek között vagyunk... Flagstaff-nál előttünk már hófödte csúcs - igen szép látvány. Megállunk, tolunk egy buritto-t, aztán elfordulunk a GC felé. Egyre magasabban vagyunk, 7000 láb felett - viszonylag meleg van, de a fák tövében már vastagon áll a hó (ez idővel elkopik - hülye vagyok, nem fényképezem le...) Elérjük a GC kapuját, veszünk egy éves nemzeti park belépőt.

Turisták

Ülni a világ tetején

Extrém sportok

Mutáns varjak

Szigorú varjú